Mondd, miért csinálod ezt? Miért téped fel a sebeket? Miért bogozod újra össze a nehezen kibogozott csomókat? Miért akarsz megint belém mászni?! Nehezen szabadultam tőled, tudod? Sikoltottam, hogy a számon engedjelek ki, nem működött... üvöltöttem, ordítottam, hogy kitakarodj belőlem. Sírtam, hogy a könnyeimmel távozz. Lassú folyamat volt. Tudod te, mennyire fájt, hogy minden mosakodásnál véresre súroltam a bőröm, hogy lemossalak magamról? A sebeket égette a szappan, de nem érdekelt... a szívemből nehezebb volt téged kimosni. A lelkemet hiába sikáltam, nem akart kijönni a szennyed. Nem értem el mást, csak fájdalmat. Irgalmatlanul fájtál nekem.
De elmúltál. Kijöttél belőlem. A sebek begyógyultak, a bőrömön már nem éreztem az illatod. Elfogytál. Minden szebb lett. Minden SZÉP lett.
Erre visszajössz. Kuncsorogsz. Könyörögsz. Szorítod a bokámat, és nem engedsz el. Azt hiszed minden ott folytatódik, ahol abbahagytuk. Akarom mondani, ahol abbahagytad. Igazad van, nem változott semmi, egy dolgot kivéve: felnőttem. Kinőttelek. Már nem vagy jó rám, és ki is mentél a divatból. Rám nézel, keresve a remegést, a rettegést... egy kisgyerek félelmét a szememben. De már nem a sírós kislány néz rád, hanem egy nő. Egy igazi nő, aki arcon köp, és mélyen a szemedbe nézve mondja, hogy egy szánalmas senki vagy. Majd beléd rúg, és tovább megy.