2015.08.22. 13:29, Frida
Csak mert nyár van.
Mrena Julianna:
Monológ
Hagyjuk a nyavalygást. Az élet rövid,
és barátom, én még nem láttam a tengert.
Mondd, milyen az? Betakarom az arcom,
és fényt látok, melybõl sima leplet szõttek.
Sót érzek nyelvemen. Kavicsot tenyeremben.
Tudom, tudom. Az emberek egyre hullnak,
és egyik a másnak farkasa, igen.
Mindenki hazug. Ezt is jól tudom.
Holló hollónak rút szemét kivájja.
Csatornalé ömlik vérrel vegyülten,
és csecsemõink szörnyekké nõnek végül.
Pestis és vérbaj. Földindulás. Atom.
Tankok nyomán az összerogyó házak. Elfajzás.
Mákony. Júdáskodás. Szitok. És dögevés, és ördögimádat.
Kelések, fekélyek, bûz, nyomorúság,
hogy elnézni már nem bírja az ember.
Mindez igaz, tudom. Rettenetes.
De a tenger, barátom.
Barátom, a tenger!
Én nem hiszem, hogy így kell megdögölni
nékem is. Hogy nem jön soha más.
Látom, a madarak elröpülnek délnek,
S tudom, hogy a nap lélegzõ parázs,
hogy ujjamnak hegyén ezer angyal táncol.
Élnem kell. Bennem orchideák nyílnak,
lángolok. Ezüstös lángban állok,
homlokom jegye csodaérlelõ csillag.
No jó. Elég. Egyszer talán. Ki tudja.
Barátom, hát olyan rövid az élet.
Sót érzek nyelvemen. Kavicsot tenyeremben.
Szorongatom. Hátha attól feléled.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum
